Meglepő dologra döbbentem rá nem is olyan régen: a pénz még a barátságnál is fontosabb.

A történet 2010 őszén kezdődött, amikor egy új lakótárssal bővült „kis családunk”: négyen béreltünk egy négyszobás lakást, amikor hirtelen úgy hozta a sors, hogy egyik lánynak mennie kellett és mi egy újat kerestünk helyette. Az új lány régi ismerősünk és barátunk volt: eljött megnézte a szobát, a lakást és rá pár napra be is költözött hozzánk.

           Az első albérlet díjat rendesen kifizette, semmi probléma nem volt, de a második alkalommal furcsa módon felszívódott.

Délkörül épp hazafele jöttem és találkoztam vele a tömbház előtt: „dolga van a városban” - mondta nekem és azzal el is búcsúztunk, hogy majd otthon találkozunk.

Eltelt a délután és vártam rá, mert épp lakbérfizetési nap volt és a tulajdonos jött volna a pénzért. Én már ideges voltam és hívtam, de a telefonra nem válaszolt, gyakorlatilag felszívódott. Nem emlékszem már tisztán, de valamilyen okból a tulaj elhalasztotta a találkozót és nem ugrott be aznap este, elhalasztotta másnapra. Megnyugodtam picit, hisz időt kaptam és nem lett probléma.

De sajnos a lány másnapra sem került elő, a telefonra sem válaszolt, csak valamikor délután, amikor közölte velem, hogy hazautazott valamilyen családi probléma miatt, és nem volt ideje szólni. Én közöltem vele, hogy szükség lenne a lakbérre, amire ő azt állította, hogy a szobájában az asztalon van a bankkártyája és vegyük le róla a pénzt.

           Megnyugtató volt hallani, hogy mégsem becsapás az egész családi története, és mégsem lesz probléma az esetből. Igen ám, de a bankkártya az sehol nem volt, fél délután kutattunk a szobában, de az a fránya bankkártya felszívódott és persze vele együtt a kislány is: hisz hívásunkra ismét nem kaptunk választ.

Eljött az este, a tulajdonos jött a pénzért, mi meg elnézését kérve, odaadtuk amink volt, és megígértük, hogy a hiányzó összeget is megkapja, amint fel tudjuk venni a kapcsolatot a negyedik személlyel.

           Én tiszta idiótának éreztem magam, hogy nem találok meg egy bankkártyát és nem tudtam elképzelni, hogy hazudna a lány, mert a barátság az barátság és biztosan nem fordulhat elő.

Pedig igaz volt: a lány végül előkerült és bocsánatot kérve hozta a pénzt, viszont jelezte azt is, hogy a bankkártyája elveszett és sajnálja az egészet.

           Mi megbocsátottunk és hittünk neki, és kezdtük is elfelejteni az egészet, addig, amíg hazugságon nem kaptuk. Hazafelé tartottam, amikor egy közös ismerősünkkel találkoztam, aki lelkesen mesélt a lakótársammal közös hétvégéjéről. Én nem értettem, hisz lehetetlennek tűnt, elvégre a lány azon a hétvégén nem is volt a városban. Vagy mégis?

           Hazaértem és dühösen mentem a szobája felé, benyitottam, mert szerettem volna megkérdezni, mégis mi ez az egész. Nem volt otthon, de találtam egy ismerős bankkártyát az asztalon. Most már világos volt a történet, hazudott. Szembesítettük, hogy tudunk a nagy családi hétvégéről, a bankkártyáról.

Magyarázkodni próbált, de egyértelmű volt, hogy az egész történet az elveszett kártyáról, az otthoni hétvégéről csak mese. Hazugsága miatt estére már nem tartottuk sem barátunknak, sem pedig lakótársunknak.

Ha találkozunk az utcán, nem köszön és minket tart hibásnak, holott ő volt az, aki nagyot hibázott azzal, hogy megpróbált becsapni és kellemetlen helyzetbe hozott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.